70. Fejezet

Sziasztok! Arra kérek mindenkit, hogy aki elolvasta ezt a részt komizzon és írja le, hogy milyen volt az egész blog. Azoktól is várom a komikat akik nem most olvassák(2013.06.09), hanem később. Mindig olvasgatni fogom a komikat és remélem lesz 10-20 ez alatt a rész alatt!

Justin szemszöge, 15 évvel később:

-Egy fehér szobában ébredtem. Azt sem tudtam, mi van és hogy hol vagyok.

Amikor először kinyitottam a szememet anyát láttam meg. Próbáltam neki szólni vagy jelezni, hogy ébren vagyok, de nem nagyon ment.

Aztán kezemre borult és beszélni kezdett hozzám:

'Drága kisfiam. Ígérem túl leszünk mindenen. Én és Leah itt leszünk neked. Mindig melletted leszünk és támogatunk majd..' Mondta volna tovább, de végre észrevette, hogy ébren vagyok, mert sikerült megmozdítani az ujjamat.

Ettől csak még jobban sírni kezdett majd felállt és kisprintelt a szobámból.

Legközelebb egy orvossal jött vissza. Egyből mindenféle vizsgálatokat végzett el rajtam.

6-féle lámpával a szemembe világított meg ilyesmik. Aztán mikor körülbelül fél órával később békén hagyott, beszélni akartam anyához. Tele voltam kérdésekkel.

Első és legfontosabb kérdésem az volt, hogy mi van a többiekkel és hogy miért nem egy szobába vittek minket. A második pedig az, hogy ki a fene az a  Leah akiről az előbb beszélt.

Talán ő mentett meg minket a balesetből?

Igen, arra emlékszem, hogy autóbalesetünk volt. Neki ütköztünk egy fának, de innentől kezdve minden kiesett.

Tehát, mint látjátok tele voltam kérdésekkel, de nem tudtam beszélni. Akárhogy is próbáltam nem ment.

Fogalmam sincs mi a fene van, de egy hang sem jön ki a torkomon. Anya egyfolytában beszél hozzám, de én nem tudok neki semmit se mondani. .

Másnap reggel amikor bejött reggel a doktor úr, hallottam amint anyával beszél:

'Nézze Mrs.Malette nagyon sajnálom, de azt kell, hogy mondjam a fiának újra kell tanulni beszélni és járni,

mivel a baleset során lába és feje súlyosan megsérült. A jó hír azonban, hogy keze csak részlegesen sérült meg ezért fogunk neki adni egy papírt és egy tollat. Így tehát fog tudni kommunikálni. A beszédről pedig annyit, hogy egyenlőre nincs hangja, de amint visszajön olyan 1-2 hónap múlva minden újra kell neki tanulni. A betűket, a hangokat, a szavakat, egyszóval mindent.'-

Emlékszem teljesen ledöbbentem. Mi az isten? Nem hiszem el! De hát én az éneklésből éltem és most nincs hangom? Mi lesz így? 

Egyből kinyitottam a szememet, hogy jelezzem itt vagyok és hallottam mindent.

Anya egyből odajött hozzám és kezem után kapott. Magyarázkodni kezdett. De nem érdekelt. Most csak egyetlen kérdés járt a fejemben. Mi van a többiekkel?

Ezért kezemmel imitálni kezdtem az írást. Anya egyből megértette, hogy mit akarok.

Oda hozott egy tollat és papírt. Írásom eléggé csúnyácska volt, de ki lehetett olvasni.

Óriási betűkkel írtam fel egy szót a papírra:

-NELLI!

Anya megadóan lehajtotta fejét és belekezdett.-itt előjöttek az első könnycseppek, de szerencsére Ő itt volt velem és simogatni kezdett.-

-Nagyon sajnálom, Justin. De rajtad kívül csak egy ember élte túl a balesetet.

Szemembe könnyek gyűltek. Senkit sem akartam elveszíteni, de reménykedtem benne, hogy Nelli volt az.

Ismét írni kezdtem, megint röviden és tömören:

-Ki?

-Leah-felelte anya-még mindig a földet nézve.

Ráfogtam kezére és hatalmas szemeimet rá vettem. Szemeimet mik tele voltak könnyel. Hogy miért?

Mert ha ez a Leah élte túl, akkor mindent elvesztettem amim eddig volt. Ryanéket és a szerelmemet is.

Szerintem anya nem értette, hogy mit akartam ezzel kérdezni, mert kiment a szobából.

Abban az öt percben csak ez járt a fejemben:

(mindenki játssza le)

Aztán nem sokkal később megérkezett anya. Valamit tartott a kezében, de nem láttam, hogy mit, mert olyan picike volt-itt felnevettem- Aztán közelebb jött és megpillantottalak.

Olyan apró volt, hogy ki sem látszott a pólyából.  Egész keze csak anya egyik ujját 'takarta be'.

Anyára néztem kérdőn, mire ő egy halvány mosolyt küldött.

Ekkor esett le, ki is ő. 

-Én voltam, igaz?-kérdezte Leah mosolyogva miközben egyre szorosabban ölelt, mert egyre jobban sírtam.

-Te volt kincsem!-öleltem át én is.

Abban a pillanatban döntöttem úgy, hogy felépülök és mindent megteszek azért, hogy olyan legyek, mint a baleset előtt.

Azért, hogy gondozni tudjalak téged és ha már anyukád nem lehet-itt megint jobban sírtam-én legyek a legjobb apa akit valaha is kívánhattál.

Itt most már ő sem bírta. Ő is elsírta magát.

Mondhatom szép szombat esti program. :) Apa és lánya együtt sírnak, miközben szorosan ölelik egymást.

-Szóval ezért vagyok ilyen alacsony és törékeny?-kérdezte könnyektől csillogó szemmel.

-Nem tudom csillagom, mert nem vagyok orvos, de valószínű.

-Köszönöm apa!

-De hát mit kicsim?-kérdeztem mosolyogva és sírásomat kissé elfojtva.

-Hogy TE vagy az apukám-hangsúlyozta ki a TE szót.

-Annyira szeretlek!-szorítottam magamhoz-Ezért az egy mondatért csináltam mindent az utóbbi 15 évben.

Hát, ide is elértünk. Az utolsó részhez. Nem gondoltam volna, anno, hogy eljön, de itt van.

Kettős érzések vannak bennem. Kár, hogy vége lesz a legelső blogomnak, de úgy érzem, már nincs kinek írjam, mivel kevesen olvassátok. De köszönöm azoknak akik itt voltak végig és komiztak. Nagyon sokat jelentetek nekem és köszönöm, hogy olvastátok a történetemet. Tudjátok, hogy továbbra is megtaláltok a másik két blogomnál és örökké itt leszek az olvasóimnak. Nagyon szeretlek titeket!